Milyen táncosként élni? 15 ezer ember előtt átvonulni a Szigeten? Vagy egy darabot összerakni? Érdekes életutak, a műszaki egyetemtől a kortárs táncig. Két táncossal beszélgettem, Vadas Tamarával és Vass Imrével (Vasi).

Hogyan találkoztatok először?

Tamara: Kb. 12 éve Balatonújlakon, az iskolai kötelező nyári tánctáborban. Külföldről stoppoltam haza, ezért csak éjjel értem a táborba, és másnap Vasi segített nekem felverni a sátram. Akkor én már másodikos voltam, Vasi pedig elsős.

Mikor határoztátok el, hogy táncosok lesztek?

Vasi: Én villamosmérnöknek tanultam, de valami mást akartam csinálni. Beszélgettem egy volt barátnőmmel arról, hogy mit csinálnánk, hogyha azt csinálhatnánk, amit csak szeretnénk, és erre ő azt mondta, hogy magasugrana. Én meg azt mondtam, hogy táncolnék. Kerestem is tánciskolát, csak nem találtam. Akkortájt volt Ivánnak (Angelus Iván) egy hirdetése, ami izgalmasan volt megírva, meg benne volt az a kifejezés, hogy kortárs tánc. Erre jelentkeztem.

Akkor hány éves voltál?

Vasi: Húsz.

Tamara: Én kicsi koromtól kezdve néptáncoltam. Nagyon szerettem, nagyon szerettem mozogni is, csak egy idő után ez már nem volt annyira érdekes, mert a néptáncban a nő szerepe nem annyira izgalmas. Engem a mozdulatok kitalálása érdekelt, nem a meglévők használata, és a néptáncnál ez elég kötött forma. Már kiskoromban is voltak olyan terveim, hogy tánccal foglalkozzak, és aztán a gimnázium után én is a Goliba (Budapest Kortárstánc Főiskola – a Goldberger gyár területén) mentem, onnan meg már egyértelmű volt. A tánc kiskoromtól kezdve nagyon sokáig csak hobbi volt, aztán a tánciskolában ez teljes mértékben megfordult.

Mind a kettőtöket elsőre fölvettek a Budapest Kortárstánc Főiskolára?

Tamara: Engem nem. Februárban voltam felvételizni, akkor nem, hanem visszahívtak a májusira, és csak akkor.

Vasi: Engem elsőre fölvettek.

Van kedvenc darabotok?

Vasi: Nekem a 2011-es Propaganda! című előadás. Az a Trafóban volt, és egy holland redezőpáros csinálta. Az volt a Tünet Együttes egyetlen eddigi bukása. Nekem ez egy nagyon jó élmény volt. Nagyon lassú volt a darab, és menekültek ki az ajtón.

Tamara: Vagy az ajtón menekültek ki, vagy nagyon szerették.

Vasi: De eleve kevesen jöttek el.

Tamara: Nekem is elsőre ez jutott eszembe, de azért is, mert nekem abban egy nagyon különleges szerepem volt. Aludnom kellett másfél órán keresztül, és erre tréningezni kellett. Három hónapos próbaidőszak volt, és elég gyorsan kialakult ez az alvás. Tényleg lehet erre tréningezni, mindennap megpróbálsz elaludni…

Vasi: Erre szoktak tréningezni az emberek, mindennap megpróbálnak elaludni…

Tamara: Jó, de hogy nap közben… Na mindegy, ez nekem különleges volt. Amit még nagyon szeretek, az a Nyúzzatok meg. Azt azért, mert nagyon magaménak érzem, miközben egy közösségi alkotás. Ez az első darab, amiben tényleg az van, amit mi szerettünk volna.

Nemrég volt egy közös előadásotok, az Egyet nekem, egyet neked. Miért dolgoztatok együtt?

Tamara: Már korábban beszélgettünk róla, hogy milyen jó lenne együtt alkotni, mert sokáig jártunk egy iskolába, sokszor szerepeltünk egy darabban, Hód Adrinál, a Tünet Együttesben, Boross Martinnál. Sokat vagyunk együtt a civil életben, ami a próbatermi munkánkat is befolyásolja, és ez a személyesség talán a darabunkon is tükröződhet. Mindenesetre hosszú út van mögöttünk.

Vasi: Mi csináltuk a zenét, a szövegeket is mi írtuk, mindent.

Hogy jött a testvér ötlet?

Tamara: Én tényleg annyira szeretem a Vasit, mintha a testvérem lenne. Mély és őszinte barátság ez, néha már úgy gondoltam rá, mint egy bátyra. De szerintem nem innen jött az ötlet, csak nekem van egy ilyen érzésem.

Vasi: Azon kívül, amit a Tamara mondott, azt is észrevettük, hogy mind a ketten kistesvérek vagyunk. Azon kezdtünk el gondolkodni, hogy milyen a kicsiknek, meg milyen lett volna, ha van egy harmadik. Van ez a három testvér típusú népmese, amikor mindig a legkisebb az, aki mindent visz. De mi csak ketten vagyunk. Mondjuk nincs hiányérzetünk, de lehetne így is.

Mennyit készültetek erre a darabra?

Vasi: Én 32 évet, Tamara 30-at. A valóságban már régen tervezzük, de csak június óta dolgoztunk rajta.

Van benne kedvenc jelenetetek?

Tamara: Még nagyon friss, ma néztük vissza először. Én most egy kicsit furcsa állapotban vagyok. Van egy belső élményem az egészről, és most visszanézni a videót a kamera állásából, amiben nem látszik minden… kicsit zavarodott vagyok. Belülről nagyon sok mindent élveztem, például nagyon szerettem a dalt, annak ellenére, hogy teljesen fals. Várom azt, hogy újra játszhassuk a MU Színházban, valószínűleg februárban. Még akarunk rajta gyúrni.

Vasi: Nekem az a kedvencem, mikor előadás előtt én átveszem Tamarától a gitárt, és gitározgatok. Azt szeretem a legjobban, amikor azt a témát játszom.

Miért csináljátok, mi hajt titeket?

Tamara: Mostanában én is szoktam ezen gondolkodni, hogy mi az, ami most engem hajt. Volt egy olyan időszak, amikor engem a csinálás, és a dolgok kialakítása, megtalálása érdekelt egy táncelőadás létrehozásában. Korábban nem feltétlenül a végeredmény vagy a színpadi rész érdekelt, hanem inkább a folyamat. Most meg jobban érdekel a színpadi helyzet, hogy ott, akkor mit tudok kezdeni magammal.

Vasi: Engem nem maga a tánc hajt, hanem a kifejezésvágy. Valaki mondta, hogy nagyon meglepődött az előadásunkon, mert nincs nagyon benne tánc.

Mi volt a legemlékezetesebb dolog a pályafutásotok során?

Vasi: Voltam az Ultima Veznél, és ott volt egy előadás, amit én csináltam. Azt majdnem százszor játszottuk. Volt egy olyan rész, amikor feküdni kellett a színpadon, és az egyik előadáson valószínűleg elaludtam előadás közben. Pedig ez nem egy lassú színház volt, hanem egy iszonyú pörgős valami. Feküdni kellett két percig, és én voltam az utolsó, aki felkel. Nem emlékszem arra, hogy elaludtam, hanem csak arra, hogy kinézek, és látom, hogy már ott kéne lennem. Kiesett egy bizonyos rész. Az nekem is meg a többieknek is emlékezetes volt.

Tamara: Nekem két dolog jut eszembe. Az egyik, ami a csúcs élmények csúcs élménye volt, az a Szigeten történt. Tulajdonképpen egy hakni munka volt, nem is igazán egy alkotási folyamat. A Nagyszínpadon egy koncerten át kellett vonulnunk Dányi Vicával, mi kezdtük a koncertet. Mint két táncos lány, díszletként, 15 ezer ember előtt. A közönség őjöngve várta ezt a zenekart, és mi voltunk azok, akik megjelentünk először – óriási cipőkben, ezért iszonyatosan vigyáznunk kellett, hogy nehogy rálépjünk valami zsinórra. Viszont olyan euforikus élmény volt, hogy szerintem a Vica is meg én is egy pillanatra nem tudtuk, hogy mi van. Fények, füst és rengeteg ember. És tényleg csak át kellett vonulni, de azt ügyesen, ebben a nagy cipőben, plusz valami minimál mozgással. Visongtak az emberek. Ott valahogy megértettem a rocksztárok életét.

A másik egy nagyon furcsa, de jó élmény. A Nyúzzatok meggel turnéztunk, és pont én voltam a turnéfelelős. A turnéfelelős vezeti le a beállást, ő koordinálja a dolgokat. Ez egy egész napos feladat, és én vagy kifáradtam, vagy nem tudom, mi volt velem, de az előadáson konkrétan minden jelenetet elrontottam. De ez nem olyan rontás volt, amit a néző észrevesz. Hanem az a fantasztikus élmény, hogy folyamatos blackoutok mellett csak utazok az előadással, és csak megyek vele, tudattalanul reagálok. Ez volt izgalmas, ez a kontrollnélküliség. Nem rontotta az előadás színvonalát, csak nagyon fura érzés volt.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!