Szubjektív

A nyár végén pár hetet Székesfehérváron töltöttem a francia nyelv gyakorlása céljából. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy lakásban ülve bújtam a nyelvtankönyveket. Az volt a célom, hogy anyanyelvi közegbe kerüljek, anélkül, hogy külföldre kéne utaznom. Így kerültem bele önkéntesként a székesfehérvári Királyi Napok forgatagába. Mindössze öt napról beszélünk, de ez az öt nap mégis mélyen belém ívódott.

A Királyi Napok egy tíznapos fesztivál, melynek legfőbb célja a hagyományőrzés, a történelmi örökségek bemutatása és közösségi élmény nyújtása. A Király Napok keretein belül kerül megrendezésre az ötnapos Nemzetközi Néptáncfesztivál.

„Hozzánk jön a világ” – ez a fesztivál mottója, és valóban erről szól ez a pár nap. A világ minden tájáról hívnak különféle néptáncegyütteseket, ezek egy hatalmas, színes kavalkádot teremtenek. Ennek ellenére az egésznek különösen családi jellege volt, úgy éreztem, hogy ez a sokféle ember mind összetartozik. Hiszen mindegyikük ugyanazzal a céllal érkezett, hogy bemutassák kulturális örökségeiket és közben nagyon jól érezzék magukat.

Mégis, mi közöm volt ehhez a fesztiválhoz? Nem vagyok fehérvári lakos, életemben nem néptáncoltam, de még nézőként sem vettem részt soha a fesztiválon. Egy rokonom ajánlotta nekem a programot, aki ennek a kezdetek óta résztvevője és szervezője, én pedig úgy döntöttem, hogy megragadom az alkalmat, és kipróbálok valami nagyon mást, mint amihez szokva vagyok. Nem bántam meg, hogy jelentkeztem önkéntes csoportkísérőnek. Minden külföldi csoport kapott maga mellé két vagy három kísérőt. Mi voltunk a tolmácsok, akiknek minden információt tovább kellett adniuk a csoportnak, felügyelnünk kellett, hogy mindig mindenhova odaérjenek, illetve minden felmerülő problémát orvosolnunk kellett.

Egészen különleges nézőpontból láttam ezt az öt napot. Egyszerre voltam kívülálló, aki véletlenül csöppent bele a történésekbe, mégis egy bennfentes, aki mindent tud, mindent intéz. Nagyon hálás vagyok azért, hogy befogadtak, és egy rövid időre ennek a hatalmas családnak a tagja lehettem. Ugyanis a táncház, az Alba Regia Táncegyüttes, illetve a Fesztivál mind egy hatalmas, összetartó közösség volt. Az önkéntesek is mind táncosok vagy egykori táncosok voltak, a legtöbben ismerték egymást, csak ugye engem nem. Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam közöttük.

A legjobban az tetszett, hogy megismerhettem egy francia csoportot. Hiszen rengeteg időt töltöttünk velük, mindenhova velük mentünk, sokat beszélgettünk, és a végére kicsit be is fogadtak minket. Hihetetlen volt azt látnom, ahogy a színpadon együtt táncol a tizenöt éves gyerek, a negyvenéves szülő és a hetvenéves nagyszülő. Azt hiszem, ez egy igazi hagyományőrző csoport volt. Amiatt pedig, hogy beszéltük az anyanyelvüket, még közelebb tudtunk hozzájuk kerülni. Hiszen amikor valaki megtanul egy új idegen nyelvet, azzal kicsit megismer egy kultúrát is. Nekem ez olyan volt, mintha egy gyönyörű ékes pontot tettem volna az egy évnyi intenzív francia nyelvtanulásom mögé.

Emellett fantasztikus volt megtapasztalni ezt a hihetetlen kulturális sokszínűséget. Előttem van, ahogy megyünk a belvárosi felvonuláson a francia csoportunkkal, előttünk indiaiak, mögöttünk bolgárok, és a különféle zenék, táncok és öltözékek hatalmas kavalkádot alkotnak. S ugyanez az érzés fogott el esténként is, amikor a táncházban a különféle csoportok tartottak bemutatót, a végén pedig mindenki együtt táncolt. Azt éreztem, hogy olyan kicsi ez a világ, és mégis olyan nagy. Illetve megint bebizonyosodott számomra, hogy a tánc az egy univerzális nyelv, amin keresztül bárkivel beszélgethetsz.

Ha eddig nem derült volna ki, akkor elmondom, engem megfertőzött ez a világ. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára láttam a fehérvári táncházat, ahol nagyjából öt napig éltem. Ezen felül a néptánc és népzene is közelebb került hozzám. Eddig is imádtam táncolni, de ez a stílus eddig valahogy távol állt tőlem. Most viszont olyan intenzíven, olyan mennyiségben kaptam belőle, hogy megszerettem. S amikor később Balatonfüreden véletlenül szembe találtam magam egy népzenei koncerttel, azt vettem észre, hogy élvezem, sőt alig bírom ki, hogy ne kezdjek el táncolni. Igen, ezt tette velem a Királyi Napok, és ezért köszönettel tartozom neki.

Göde Anna (AKG, 11. évf.)

fotók: https://www.facebook.com/kiralyinapok

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Idén 11. nyelvi éves vagyok, ami azt jelenti, hogy azon túl, hogy egész éven át intenzíven egy teljesen új nyelvet tanulok, van még egy jelentős feladatom.
 

Illetve csak volt, mivel májusban ez befejeződött. Ez nem volt más, mint az éves projekt. Röviden ez annyit tesz, hogy év elején kiválasztasz magadnak egy témát, egy projektet, amivel foglalkozni szeretnél. Szerzel magadnak egy konzulenst, egész évben dolgozol és heti rendszerességgel naplót írsz arról, hogy pontosan mit is csináltál. Áprilisban leadod az elkészült produktumodat, májusban pedig az egész évfolyam és a tanárok előtt bemutatod a többieknek a projektedet.

Mi nemrég lettünk túl a projektbemutatókon, és most, utólag visszatekintve, nagyon örülök, hogy lehetőségem volt arra, hogy valamiben komolyan elmélyedjek. Ezen kívül újra megtapasztalhattam, hogy milyen sokszínű évfolyam is vagyunk mi. Mármint szerintem minden évfolyam nagyon változatos, hiszen hetven ember közül mindenki másban jó, mindenkit más érdekel. Csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni.

A projektbemutatókra akkor került sor, amikor az alsóbbévesek elutaztak témahétre, a végzősök pedig érettségit írtak. Három napra lefoglalta az évfolyamunk a színháztermet, és napi tizenhárom-tizenöt prezentációt hallgattunk végig. Igen, kis fejszámolást elvégezve kijön, hogy így összesen az évfolyam fele állt csak ki a színpadra a három nap során. Ez való igaz. Amiatt alakult így, mert rengetegen külföldön tartózkodnak, illetve olyanok is akadnak, akiknek nem sikerült befejezniük a projektjüket. Ők majd augusztusban vagy szeptemberben fogják bemutatni a munkájukat.

Be kell vallanom, hogy nagyon fárasztó és stresszes három napon vagyunk túl. Főleg azok, akik csütörtökön, pénteken még előrehozott érettségit is tettek. Mert hiába tűnik úgy, hogy egész nap a színházteremben ülni és hallgatni egyszerű, de valahogy mégis leszívta az ember energiáit az, hogy ilyen hosszan fent kellett tartani a figyelmet.

Ettől függetlenül én nagyon élveztem. Hiszen az emberek legalább feléről egyáltalán nem, vagy csak részleteiben tudtam, hogy mi is a projektje. Most viszont, végighallgatva a 10-15 perces prezentációkat, már képben vagyok, ki mivel is foglalkozott az év során. S biztosan állíthatom, hogy rengeteg érdekes, egymástól nagyon eltérő projekt született. Csak hogy pár nagyon eltérő példát említsek: volt, aki programozott, volt, aki énekelt, és olyan is, aki könyvet írt. És ez azt hiszem, ez így van rendjén.

Ami még sokszor meglepetést okoztak, azok a prezentációk voltak. Mert nem egy-két olyan volt közöttük, ami szerintem hihetetlen jóra sikeredett. Attól függetlenül, hogy milyen projektjük volt, egyeseknek sikerült nagyon profinak és összeszedettnek lenniük, mások pedig hihetetlen módon megérintették a közönséget, köztük engem is. Mondhatjuk azt is, hogy valamilyen módon minden projekt és prezentáció jellemezte az adott embert.

Végül még pár tanácsot mondanék azoknak az alsóbbéveseknek, akikre még a jövőben vár ez a megpróbáltatás. Főképpen azt emelném ki, hogy milyen jó érzés, amikor végre befejezed a projektedet, bármennyire is stresszes volt az azt megelőző munkafolyamat. És igen, valóban elég ijesztően hangozhat, hogy ki kell állni a színpadra, reflektorfénybe sok ember elé, de közben nagyon felemelő is. Mert meghallgatjuk egymást, és az mindig jó érzés, ha tovább adhatod, amit csináltál. Illetve bármennyire is húzod a szádat attól, hogy neked nincs kedved végigülni ennyi előadást, hidd el, megéri. Mert lehet, hogy unalmasan hangzik, sőt, biztosan lesznek olyan prezentációk, amik kevésbé fognak meg, de összességében nagyon jó képet ad az évfolyamtársaidról és az évfolyamodról általánosságban.

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

fotók: KőPapírOlló évfolyam projektbemutatók, 2012

LIKE - értesülj az új cikkekről!

4 évvel ezelőtt színjátszón, szövegkönyvvel a kezemben álltam a színpadon, s vért izzadva próbáltam eleget tenni a tanárom instrukciójának. Ordítanom kellett, akár egy idegbetegnek, hiszen egy őrültet játszottam. Ám csak azt hallottam újra és újra, hogy hangosabban, hangosabban, van ebben még sokkal több is. Végül sok gyakorlás után valahogyan sikerült kieresztenem a hangomat, s az előadást követően többen oda is jöttek hozzám meglepődve, s elmondták, hogy azelőtt még sohasem hallottak engem ordítani vagy akár csak emelt hangon beszélni. Jobban belegondolva, igazuk volt, nem szoktam kiabálni. Nem vagyok olyan, aki minden áron érvényesíteni akarná mások felett a véleményét, s pláne nem az, aki ezt hangerőemeléssel próbálja elérni. Dühösen sem gyakran kiabálok másokkal, maximum magammal, de azt is inkább csak halkabban. Mások iránt érzett haragomnak egyébként is csak a legritkább esetben tudok hangot adni, sajnos legtöbbször lenyelem, magamba fojtom, s úgy teszek, mintha minden rendben lenne, mert túlságosan is félek attól, hogy konfliktushelyzetbe keverednék, ha elmondanám a problémámat.

Mai szemmel visszanézve, az, amit az akkori előadáson hallhattak tőlem a nézők, közel sem volt minden, ami bennem volt. Nem sikerült feloldanom a gátat és kieresztenem a bennem tomboló igazi dühöt. Viszont, ha most újra ott állhatnék őrültként a színpadon, akkor képes lennék teljes hangerővel leordítani az ápolók fejét. Hogy minek köszönhető ez a fejlődés? A beszédtechnika óráimnak.

A beszédtechnika szó említése a környezetemből leginkább nem túl pozitív reakciókat váltott ki. Vagy nem tudták, mit jelent, vagy nem érdekelte őket, vagy egészen egyszerűen képtelen voltak megérteni az indíttatásaimat. Valószínűleg sokaknak csak az ovis logopédia jutott eszébe, s a küszködés, hogy végre ki tudja ejteni azt az átkozott r vagy s betűt, ami lássuk be, valóban nem tartozik a legkellemesebb gyerekkori emlékek közé. S nem tagadom, hogy nekem is sok óra elég monoton volt – amikor például tükör előtt ülve mondogattam egymás után a különböző rögzítő sorokat. De ez csak egy része volt annak a számtalan feladatnak és gyakorlatnak, amiket ott kellett csinálnom.

Még kilencedik elején kezdtem el járni egy fiatal beszédtechnikushoz, magánórákra. Hogy mégis miért? Teljesen jogos kérdés. Akkor még csak azt tudtam, hogy hadarok. Én pedig imádok, és mindig is imádtam szavalni, verseket, novellákat felolvasni mások előtt. Sőt, akkor még komolyabban gondolkoztam, vagyis inkább álmodoztam egy színészi karrieren is, amihez ugye szintén nem árt, ha az ember szépen és érthetően beszél. Ezért úgy döntöttem, végre valahára kezembe veszem az irányítást, és teszek valamit a jövőmért.

Ma már nem hiszem, hogy valaha is hivatásos színész leszek. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha az életemben nem kell majd emberek előtt beszélnem. Biztos vagyok benne, hogy számtalan alkalommal hasznát fogom még venni azoknak a praktikáknak, trükköknek, amiket elsajátítottam. S a legkisebb mértékben sem gondolom azt, hogy ennek a tizenöt hónapnyi munkának egyetlen perce is kárba veszett volna.

Én olyannyira megszerettem ezeket a heti egy órákat, hogy majdhogynem elsírtam magamat, amikor az utolsó alkalommal otthagytam az órák helyszínét jelentő hálószobát, és a hatalmas tükröt, mely kezdeti ellenségemből jó baráttá és segítőmmé nőtte ki magát. Mert ott rengeteg mindent tanultam és kaptam. Az csak egy dolog, hogy elsajátítottam a helyes beszéd fortélyait. A rekeszlégzés technikáját, mely által sokkal jobban be tudom osztani a levegőmet beszéd közben. Azt a képességet, hogy ki tudom kihasználni a hangom teljes terjedelmét a suttogástól egészen az ordításig. A helyesen, jó helyen kiejtett hangokat, melyeket kemény, fáradságos munkával „igazítottunk” a helyére, s melyeknek köszönhetően arra is ráébredtem, hogy a környezetemben meglehetősen sokan rosszul tanultak meg kiejteni egyes hangokat. Persze valószínűleg legtöbben, mint például anyukám is, most már így fogja leélni az életét. Semmilyen nehézséget nem fog ez neki okozni, hacsak úgy nem dönt, hogy szakmát vált, és elmegy bemondónőnek, énekesnek vagy valami hasonlónak. Mindössze engem kerget néha az őrületbe, amikor minden második s hangja besípol.

Mindezen túlmenően sok olyan dolgot is kaptam, melyek csak indirekt módon kapcsolódnak a helyes beszédhez, mint például a magabiztosság. Ez abból következik, hogy megtanultam tudatosan irányítani, uralni a hangomat, s ez egyfajta hatalmat jelent számomra. Mert a hangunk, a beszédünk szinte tökéletesen tükrözi a lelkiállapotunkat. Például stresszhelyzetben legtöbbünknek összeakad a nyelve, felcsúszik a hangmagassága, felgyorsul a beszédtempója. Ellenben én, ha legközelebb prezentálásra kerül sor, oda fogok figyelni arra, hogyan beszélek, így ha minden jól megy, ezen mellékhatások egyike sem fog bekövetkezni. Ezáltal képes leszek elhitetni a közönségemmel, hogy én magabiztosan mozgok az adott témában. Csak hogy tudjátok, egyébként konkrétan rémálmaim vannak a prezentálástól, s mindig úgy kezdem el, hogy a stressztől alig tudok odafigyleni arra, amiről beszélek.

Végül pedig megtapasztaltam, hogy az ordítás király dolog. S nem csak akkor ordíthat az ember, ha felül akar kerekedni másokon, netán le akarja üvölteni valakinek a fejét. Hanem akkor is, ha egyszerűen csak ki akarja magából adni a feszültséget, ha elege van a világból, ha túl sok mindent lenyelt már szótlanul, s egyszerűen csak azt érzi, hogy jön felfele a torkán az a sok szarság. S mindössze egyetlen szónyi mondanivalója van, de azt az egy szót olyan hangosan akarja mondani, hogy az egész világ meghallja: „ELÉG!”

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Miről szól valójában a szilveszter? Ez az év utolsó napja, melyet lezárásként, s ezzel együtt valami új kezdeteként is tekintünk. Ezen a napon elbúcsúztatjuk az elmúlt 365 napot, s egyben felkészülünk az elkövetkezendőkre.

De igaziból mindössze szórakozni akarunk. Persze tudom, hogy ahány ház, annyi szokás. Mindenki másképp tölti a szilveszter estéjét. Azonban a legtöbben barátaink, esetleg családunk körében szórakozunk, vagy ahogy tetszik, bulizunk. Ez alatt persze több mindent érthetünk: egy jó vacsorát, társasjátékozást, táncos bulit esetleg egy hatalmas lerészegedést.

Mit tennél, ha megtudnád, hogy december 31-e életed utolsó napja? Megpróbálnád feledhetetlenné tenni, nem igaz? Nos, remélhetőleg ezzel a nappal egyikünknek sem fejeződik be az élete. Bár zárójelben hozzáfűzném, hogy ez az az este, amikor a kórház sürgősségi osztályai mindig megtelnek azokkal az emberekkel, akik olyan felejthetetlenné tették a szilveszterüket, hogy semmire sem fognak emlékezni belőle. Ez is csak azt bizonyítja, hogy legtöbbünkben van egy vágy, hogy ezt a napot különlegessé tegyük. Vagyis inkább nyomás.

Felejthetetlenné tenni a szilvesztert. Olyat csinálni, amit azelőtt még sohasem. Mert szilveszterkor mindenkinek iszonyatosan jól kell éreznie magát.

Miért is? Összességében miben különbözik ez a nap az év összes többi napjától? Ugyanúgy huszonnégy órából áll. Mindössze ezzel a nappal bezárólag cserélnünk kell egy naptárat, s legközelebb a dátum lejegyzésénél egy évvel többet kell majd papírra vetni. Na és?

Mindezt úgy írom le, mintha én egy hatalmas szilveszter-szkeptikus lennék. Dehogyis vagyok az! Én is éppen olyan lelkesen, vagy inkább kétségbeesetten szervezkedek minden évben, azon tépelődve, hogyan tudnám minél jobban érezni magamat szilveszterkor. Egy valami biztos. Olyan szilveszterem még sohasem volt, mint idén. Akkor ez most jót jelent? Ettől felejthetetlen lesz? Nos, nagyon remélem, hogy soha többet nem lesz még egy ilyen szilveszterem!

December 29-én ledöntött a lábamról egy vírus. Nagy valószínűséggel az év végi hajtás, stresszelés következménye. Egyébként eléggé meglepődtem, mert több mint négy éve nem voltam rendesen beteg. Most viszont bepótoltam. Láz, fejfájás, hasfájás, hasmenés, minden, amire szilveszter tájékán vágyik az ember.

December 31-én pedig, mivel úgy gondoltam, jobban vagyok már, elmentem otthonról. Bár sokkal inkább azért, mert nem tudtam annál depressziósabb dolgot elképzelni, mint hogy szilveszter este otthon feküdjek, tök egyedül, betegen, és bugyuta romkomokat bámuljak a tévében. Na nem, ezt azért nem. Ennyire nem vagyok rosszul. Reggel még nem is voltam az, de amint megérkeztünk Zsennyére, ebbe a csodálatos, hangulatos kastélyba, ami most művésztelepként szolgál, rám jött a betegségem negyedik fázisa. Hát igen, elég kellemetlen.

Így következhetett be az, hogy én, aki egyébként imádok táncolni, hogy én, aki csak azért szeretek a szüleimmel bulizni, mert az ő társaságukban az emberek szeretnek és tudnak táncolni, de úgy igazából, s mert ők valóban jó zenét hallgatnak, én ott ülök egy fotelben, s nézem, ahogy mindenki más őrülten ropja a rock and rollra. Nem volt valami jó érzés. Megpróbáltam egy-két lassabb számnál beszállni, de hamar feladta a gyomrom. Ezért azzal szórakoztattam magamat, hogy megfigyeltem a különböző embereket. Ahányféle ember, annyiféle tánc. Mindenki a saját egyéniségét rakja bele. A legjobban azért azt szeretem nézni, ahogy a szüleim táncolnak, mert az egész társaságból ők ropják a lehető legőrültebben.

Aztán elegem lett, felálltam és elvonultam a szobámba. Egy kicsit gondolkodni kezdtem. Annyiféle nyomás nehezedik ránk mindenfelől. Főleg ilyenkor, decemberben. Suliban szünet előtt teletömnek házi feladattal, dolgozattal. A munkahelyen megy a túlórázás, hogy a szünetben ne kelljen dolgozni. S persze közben mindenki ezerrel járja a bevásárlóközpontokat, hogy minden kedves rokonának megtalálja az ideális ajándékot. Vagy legalább azt, amit pénztárcája megenged, s nem szégyell odaadni a másiknak. Szentestére pedig persze egy egész hadseregre való kaját kell főzni, hiába kicsi a család, a maradékokat pedig nem győzzük egész szünetben felporszívózni. A karácsonyfa-díszítés közben pedig megy a családi perpatvar. Kész őrület az egész. S erre még az év utolsó napja miatt is stresszelhetünk. Ahelyett, hogy elengednénk az egészet. Hagynánk, hogy sodorjon minket az ár, aztán azzal és úgy töltenénk az estét, akivel szeretnénk. S ha ez azt jelenti, hogy otthon hármasban, barátnőkkel pizsama partit rendeztek, az miért gáz? Hogy nem buliztad szét az agyad, nem csaptad szét magad, nem táncoltál és nem csináltál semmi olyat, amit az újév első napján megbántál volna? Na és akkor mi van? Köszönöm szépen, én megvagyok e nélkül is. Csak beteg ne legyek még egyszer!

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Augusztusban még együtt ugráltunk a Szigeten. Aztán egyik napról a másikra felgyorsultak az események, s azon kaptam magamat, hogy ott állok könnyeimet visszatartva, és búcsúzkodok. Csak álltunk a kapuban összeölelkezve, és nem, nem akartam elengedni. Hirtelen újra végigsepert rajtam a végtelen önzőség hulláma. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz velem nélküle. Hogy bírok ki egy egész évet úgy, hogy ő közben egy teljesen másik országban lesz.

Már november van. Két teljes hónap lement a suliból. S most utólag visszanézve kicsit átértékelődött minden a fejemben ezzel kapcsolatban. Hosszú út volt, és tudom, hogy továbbra is lesznek nehéz pillanatok. De eljutottam oda, hogy el tudom fogadni. Nincs itt a legjobb barátnőm.

Hetedik óta nagyon jóban voltunk, most pedig tizenegyedik nyelvi éves vagyok. Azt hiszem, egészen eddig ő volt az egyetlen a suliban, akinek tényleg minden lelki bajomat ki tudtam önteni. Aztán tizedik első félévében egyszer csak a barátnőimmel hárman ott álltunk a villamosmegállóban, és ő elmondta, hogy a jövő évet talán külföldön tölti. Akkor még csak egy ötlet volt, felmerült a családban, hogy kiköltöznek egy évre. Emlékszem, amikor először elmondta, nagyon ledöbbentem. S tudom, hogy szörnyen hangzik, de mélyen, legbelül elkezdtem abban reménykedni, hogy nem megy el.

Alapjában véve nem tartom magamat nagyon önző embernek. Akkor és ott mégis szörnyen önzőn viselkedtem. Vagyis nem viselkedtem önzőn, mert nem mondtam meg neki, hogy nem túlzottan szeretném, ha elmenne. Csak ezt gondoltam, s ezek a gondolatok épp elég gondot és lelkiismeretfurdalást okoztak nekem. S persze örültem is a hírnek, nagyon. Mert tudtam, hogy nagyon jót fog tenni neki, rengeteget fog tanulni külföldön. S ezalatt nem a tanórákra gondolok, hanem arra a rengeteg élettapasztalatra, amit idegen környezetben szerezhet az ember.

Aztán eljött az augusztus. Még lenyomtunk együtt egy fesztivált, aminél jobb búcsúbulit elképzelni sem tudtam volna. Mégis akkor, ott, megpróbáltam elfelejtkezni arról a rémisztő gondolattól, hogy pár nap múlva tényleg elmegy.

A kiutazása első két hetében mindössze pár fényképet és nagyon rövid chates beszámolókat kaptam: a repülőútról, az új lakhelyükről, a környékről. De őszintén szólva akkor még nem tudatosult bennem, hogy tényleg nincs már itt. Hogy tényleg egy másik kontinensen van. Az egészet olyan távolinak és megfoghatatlannak éreztem, ezért egyszerűbb volt bele se gondolni, mit jelent mindez.

Az iskolakezdés után azonban már nem tudtam tovább homokba dugni a fejemet. Bele kellett csöppennem a valóságba. Abba, hogy nem találom a helyemet az évfolyamon. Hogy a kellemes és komfortos baráti köröm hirtelen felszakadt.

A suliban új csoportokba kerültünk, új emberekkel tanulunk együtt. S tudom, hogy ha itt maradt volna, akkor se lettek volna közös óráink, de ez akkor nem vigasztalt. Hiányzott az a lány, akivel együtt csevegtünk nyitások előtt, a szünetekben, az epochákon, s akivel, ha kettesben maradtunk, mindig valami nagyon fura dolgot csináltunk. Egyszóval hiányzott a barátnőm.

Azt hiszem, a szeptember volt a legkeményebb. Hozzá kellett szoknom ehhez az új, megváltozott helyzethez. Sőt, mi több, meg kellett kedvelnem, annak érdekében, hogy nap mint nap örömmel tudjak belépni az iskola ajtaján. Ehhez pedig arra volt szükségem, hogy találjak valaki olyat, akivel tudok majd lelkizni. Lehet, hogy ez most úgy hangzik, mintha egy barátnőm se maradt volna a suliban. Ez így nem igaz. Mindössze nem maradt olyan barátnőm, akivel megoszthattam volna a gondjaimat, akivel beszélgethettem volna az érzelmeimről. Biztosan ti sem vagytok úgy vele, hogy bármelyik haverotoknak képesek vagytok kiteregetni a lelki szennyeseteket.

Mindemellett azt is ki kellett találnom, hogyan tartsam a kapcsolatot a barátnőmmel, akitől nyolc órányi időeltolódás és egy óceán választott el. Megegyeztünk abban, hogy a chat és az email nem elég személyes. Úgyhogy a heti rutin az lett, hogy minden hétvégén Messenger beszélgetést indítunk, s kábé másfél-két órán keresztül beszélgetünk.

A szerző rajza

Őszinte leszek: sokszor érzem azt, hogy nagyon nehezen szakítok időt ezekre a maratoni beszélgetésekre. De szükségem van rájuk, muszáj megtartanunk. Még akkor is, ha sokszor úgy teszem le a telefont, hogy tisztára elment a kedvem az élettől. Mert szeretek beszélgetni vele, elmesélni mi történt velem, meghallgatni az ő élménybeszámolóit. De ezek a két órák számomra nemcsak ezt jelentik. Ez egyben mindig a ráébredés pillanatai is, amikor hirtelen kiszakadok a mindennapi rutinból, és rájövök, mennyire megváltozott a kapcsolatunk.

Mert ugyan hiába építettem ki egy új baráti kört és hiába találtam meg azt az embert, akivel nyugodt szívvel tudok beszélgetni bármiről. Attól még valami mindig emlékeztet arra, hogy valaki hiányzik a hétköznapjaimból. S ahogy teltek a hónapok, arra is rá kellett jönnöm, hogy félek a jövő évtől. Mert annyi minden fog addigra megváltozni, amibe rémisztő belegondolni is. Ha visszajön, akkor azért, mert semmi sem lesz már olyan, mint az elmúlt években. Ha meg esetleg nem jönne vissza, akkor meg azért…

A tanulság, ha egyáltalán van, akkor az számomra az, hogy nehéz elfogadni, ha valami, ami jó volt, az teljesen megváltozik. De meg kell próbálni, mert nem lehetetlen, csak sokszor idegőrlő. Azt hiszem, a legnagyobb hibám az volt, hogy rosszul vizualizáltam az egészet. Ha egy vonalon nézzük, akkor azt láttam magam előtt, hogy én megrekedtem ott, ahol elbúcsúztunk. Ő pedig ment tovább, iszonyatos tempóval haladt, élte az életét. De ez nem igaz. Mert közben én is változok, haladok a saját utamon, csak más tempóban, más országban, másképpen. S bármit is tartogat számunkra a jövő, bizakodva kell hozzáállni. Mert közhelyesen hangzik ugyan, de végül is minden változás valami jobbhoz vezet. Azonban a jobbat addig nem tudjuk megélni, amíg görcsösen ragaszkodunk a múlthoz, és amíg nem vagyunk képesek elfogadni és megszeretni az új helyzetet.

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Érezted már valaha azt, hogy egy rövid időre sikerül tökéletes összhangba kerülnöd valakivel, anélkül, hogy egyetlen szót is váltottatok volna? Hogy minden porcikátok érintkezik egymással, s előbb érzitek, mi lesz a következő mozdulata, mint ő maga? Valaha megtapasztaltad azt, hogy két test érintkezése milyen erővel bír?

Még mielőtt félreértenétek, leszögezném, hogy nem a szerelemről s még véletlenül sem a szexualitásról beszélek. Hanem valami egészen másról: a táncról, az érintésről, a bizalomról: a kontakt táncról. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az elejéről kezdve elmesélem, hogyan csöppentem bele ebbe a mozgásos extázisba.

A Facebookon találtam szembe magamat egy kontakt jam eseménnyel. Hogy ez pontosan micsoda? Ahogy én értelmeztem, a kontakt táncház egy olyan alkalom, amikor minden résztvevő teljesen szabadon, kötöttségek nélkül táncol azzal, akivel szeretne. A feladat mindössze az: meg kell próbálni kontaktust létrehozni a többiekkel, a tánc, a mozgás, a test eszközeit használva. A felfedezés nagyon izgatottá tett, s egy napnyi töprengés után úgy döntöttem, elmegyek és kipróbálom. Én még sohasem voltam ilyen eseményen, de korábban már hallottam illetve olvastam róla.

Így aztán péntek este elmentem a Jurányi inkubátorházba, hogy kipróbáljam a dolgot. Maga a jam számomra nagyon személyes és intim volt. Két órán keresztül, nagyjából 10-15-en táncoltunk egy kisebb táncteremben, élő zenével kísérve. Úgy éreztem, hogy erre a rövid időre befogadtak engem, annak ellenére, hogy erősen én voltam a legfiatalabb s valószínűleg az egyetlen kezdő.

A program majdnem egészét kitöltötte egy hatalmas, végtelennek tűnő improvizáció, mely során semmilyen instrukció nem hangzott el. Mindenki szabad lehetett, a saját tempójában, dinamikájában táncolhatott. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyből az elején belevetettük volna magunkat a közös táncba. Én az órát úgy éltem meg, mint egy folyamatot, egy utat, mely során egyre jobban felszabadultam, lelazultam és beleengedtem magam a közös táncba. Az elején még csak egy-két érintés, mozdulat erejére találkoztam másokkal. Majd lassan elkezdtem ráérezni, milyen egy olyan duett, mely során egyetlen pillanatra sem szűnik meg az érintkezés a másik testével. Aztán eljött az a pillanat is, amikor sikerült leküzdenem a gátlásaimat, s én magam mentem oda egy egymagában lévő emberhez. Hozzáérintettem a kezemet, lábamat, hátamat a hátának döntöttem. S ezzel el is kezdődött az ismerkedés. Igazodtunk egymáshoz, összehangolódtunk, kísérleteztünk, kitapasztaltuk egymást.

Közben teljesen megszűntem Göde Anna, 16 éves gimnazista tanuló lenni. Sőt, néha emberi mivoltomat sem éreztem. Néhol állat voltam, aki hozzádörgölőzik társához ismerkedésképpen, máskor a szélben hajladozó növény, kinek összeakadtak az ágai a mellette állóval, néha pedig vízcseppé váltam, aki összefolyik a partnerével.

Mindez biztosan furcsán hangzik, ám nehéz szavakba önteni mindazt, amit megtapasztaltam. Olyan volt, mintha visszatértünk volna valami egészen ősihez, rég elfedetthez. Nem csoda, hiszen egy teljesen érintésmentes, elidegenedett világban élünk. Ahol elektronikai eszközökön keresztül kommunikálunk egymással. S amikor valóban találkozunk, csak egy kézfogás, ölelés vagy puszi erejéig tart a testi kontaktus. A buszon, ha véletlenül hozzáérek egy idegenhez, arrébb húzódom, sőt még bocsánatot is kérek tőle. S ezzel nem vagyok egyedül, így éljük mindennapjainkat szinte mindannyian, mintha ez lenne az élet természetes rendje.

Úgy érzem, hogy az emberek kiéheztek az érintésre. Hiszen egy érintés, egy ölelés örömmel tölt el, megnyugtat, ellazít. Ám mindezen túl van még valami, ami miatt a testi kontaktus nélkülözhetetlen. Ez egy eszköz arra, hogy megismerhessünk másokat. Azonban a hétköznapi életben nagyon ritkán használjuk. Példát vehetnénk a szerelmespárokról. Kézen fogva járnak, csókolóznak, ölelkeznek. S nemcsak azért, mert kívánják egymás testét, hanem mert így kommunikálnak. Ha én szó nélkül odamegyek egy barátnőmhöz és hosszan megölelem, akkor azzal mondom el neki, hogy segítségre van szükségem, hogy lehangolt vagyok, hogy hiányzott nekem. S ő egyből megérti azt.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy a tánc során több dolgot megtudtam a másikról, mintha a közös időt beszélgetéssel töltöttük volna. Igaz, azt nem tudtam meg, hogy mi a kedvenc színe, hol lakik és van-e kis állata. Viszont beleláthattam a személyiségének egy részébe. Mert miután elengedtük magunkat, a testünk képtelen volt hazudni vagy más képet mutatni arról, kik is vagyunk mi. Minden mozdulat belőlünk, a zsigereinkből jött.

Végre egyenlő félnek, valós partnernek érezhettem magam. Megbíztak bennem, ezért én is hasonlóan tettem. Képes voltam teljesen elengedni a testemet, a másikra bízni magamat. Megéreztem azt, milyen az, ha nincsen irányító, ellentétben a legtöbb páros tánccal. Itt közösen, improvizálva alkottuk meg a mozdulatokat. Mert azáltal, hogy érintkeztünk, hogy a testsúlyunkat a másikra terheltük, a legapróbb mozdulatokat is képes voltam érezni.

Hiszem, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, ha a valós világ is ezekkel a szabályokkal működne. Akkor nem félnék odamenni egy idegenhez, nem lenne egy szörnyű procedúra az ismerkedés, s sokkal inkább képes lennék bízni az engem körülvevő emberekben.

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!